A hegyekből kövek lesznek.
A kőből por lesz.
Itt a fájdalomnak neve van.
Nem kell elrejteni, nem kell elsimítani.
Ami eddig kimondatlan maradt, itt lassan mondattá áll össze.
A test emlékei, a veszteségek, a függőség történetei, ahol a csend megbillen, ahol az elutasítás nyoma megmarad, szavakká sűrűsödnek, mielőtt végleg eltűnnének a hallgatásban.
Ez a tér a töredezett mondatoké:
azoké, akik nem kérdeztek,
és azoké, akik nem kaptak választ.
Azoké is, akik a függőség, a szégyen vagy a veszteség súlyát hordozzák, és szeretnék újraértelmezni saját történetüket.
Nem kínál megoldást, nem tanít, nem vigasztal.
Csak jelen van, úgy, ahogy a hiány is jelen tud lenni.
A szavak számomra nem címkék,
hanem a kimondhatatlan körvonalai:
annak a belső zajnak és csendnek a lenyomatai,
amelyre nincs más nyelv, csak az írás.
Az írás számomra átjáró a rejtett tartományok felé:
a hiány, a bizonytalanság, a kulturális átmenetek,
a belső törések és a felépülés felé.
Nem azért megyek vissza hozzájuk, hogy megoldjam őket,
hanem hogy helyet adjak annak, ami eddig nem fért el sehol.