Ha megszólít, itt megtalálod:
A poszt-emoizmus versei
Itt az érzelem nem esztétikai alapanyag, hanem maradvány.
A fájdalom nem szimbólum, hanem tapasztalat.
Ezek a szövegek nem oldanak, nem gyógyítanak, nem lázadnak – csak kimondanak.
A poszt-emoista vers nem keres értelmet a szenvedésben.
Nem akar fejlődni.
Csak ott marad, ahol más már nem tud.
Ez nem a megértés tere.
Ez a jelenlété.
testemre írt mondatok
a bordák közé írták:
„nem kértelek.”
ezek nem is betűk, csak
húsba vágott tagadás.
a gerinc mentén:
„hallgass.”
nem tinta,
– ökölnyi csönd –
ami minden mozdulatban sajog.
a tenyér vonalaiban:
„sosem voltál lányom.”
toldalék helyett
szándékból faragott penge.
kicsorbult. mégis vérzett.
a comb belső felén:
„ne szólj, ne sírj, ne nézz.”
három tagmondat,
egy vádaskodó ima.
Isten nélkül.
anya hangján.
a szív mögé vésve:
„hiba voltál.”
ez már nem szó,
hanem egy egész rendszer,
egy halovány
létmegkérdőjelezés.
de a nyelvem mögött,
ott lappang:
egy új igeidő.
ami nem bánt.
nem öl.
csak mond.
csak él.
﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏﹏
széljegyzet / nem értelmezés
Ez a test nem metafora.
A tagadás nem irodalmi eszköz, hanem szerkezet.
Ezek a mondatok nem a bőrön vannak – belül. A húsban. Az idegrendszerben.
A fájdalom nem kiabál, nem könyörög – csak mondatokat hagy maga után.
A vers nem vallomás. Nem panasz.
Ez egy dokumentum.
Egy testtérkép. Egy önkívület alatt bejegyzett nyelv.
Nincs benne harag, csak beépült utasítások:
hallgass. ne sírj. nem kellettél.
De valahol, valami mégis újraírja magát.
Egy igeidő, ami nem a múlt terhéből beszél,
hanem abból, hogy még mindig itt vagyok.
Nem díszlet ez. Nem allegória. Ez jelenlét.
Vessző, szóköz, csend.